Egy cipővásárlás pillanata@Budapest Nyugati, szeggel kivert barna bokacsizma

Felírja a címet: Belvárosi Bérház gang. Keze megtorpan, bambán mered a papírra. Érzi, hogy rengeteg érzés tolong benne, szavakba önteni azonban képtelen ezek közül bármit is. Egyik gondolat eltapossa, becsmérli, majd felmagasztalja a másikat. Körülötte precíz rend uralkodik, de lelke olyan, mint egy feldúlt szoba. Az esti darab felkavaró élménye, életének színtelensége és a klarinétos lány! A klarinétos lány. Ahogy egyre inkább tisztul benne a világ egy lidércnyomás kezd eluralkodni elméjének minden más tartalma fölött. A bátorság hiánya; a kishitűség. Az igaznak tűnő tudat, hogy nem képes rá. Nem képes véghezvinni céljait. Sose érzett még ilyet! Sőt! Inkább mindig azt hitte és vallotta, hogy mindegy, hogy mikor és hogyan áll neki a feladatoknak, ha teljes erőbedobással és akaraterővel csinálja, akkor mindenképp sikerül véghezvinni őket! Most meg... Tart tőle, hogy baja esik, megsérül vagy egyszerűen csak annyira elgyengül, hogy kimerültségében tejesen megszégyenül és a kellő pillanatban pocsékul teljesít. Az alkotásban, a munkában, a nőknél.

Nem meri elhívni vacsorázni. A klarinétos lány elvette az önbizalmát.

Hasában szúró fájdalmat érez, de lusta, hogy csillapítsa a gyomrát kínzó eszelős éhséget. Megiszom Nagyapám borát, gondolja. Az alkohol ízétől kirázza a hideg.

Hirtelen ötlettől vezérelve veszi kabátját és elindul sétálni, hogy feje teljesen kitisztuljon. Késő ősz van. Az ital hatásától már kicsit spiccesen lepörög a már ismert stukkós csigalépcsőn. Mintha ringlispílen lenne. A házból kiérve a Vas utcán halad. Bizonytalanul jár. Egy csatornából dubstep-szerű zaj szűrődik a felszínre. Fülébe dugja a zenét. Elnéz a Kőfaragó utca felé. Az utca közepén meglátja a 8ast. Hirtelen jött vízió borítja el tudatát. Olyan, mintha ezt a helyet a klarinétos lánnyal együtt fedezték volna fel. Tavasszal, amikor még rövid ujjú inget és blúzt hordtak. Közvetlenebb volt az ölelés, fut át az agyán. A világ legrosszabb érzésének fuvallata suhan át rajta. A magány. Olyan, mintha három hónapja szakítottak volna és a tehetetlen szerelem mérgezné életét. Pedig még nem is találkoztak kettesben! Tovább kell menni! Hiába áll meg, attól még nem lesz mellette. Egy pillanat és érkezik az oldás. Hisz mindez nincs így és él a remény, hogy nem is lesz sohasem! Csak el kéne hívni vacsorázni!

A lépések egymásutánjában gondolatai is tovasuhannak. Önzőnek kell lenni, bölcsel. Inkább az embernek bocsássanak meg, minthogy mi bocsássunk meg akárkinek is. Hogy ne érjen csalódás!

Gyorsan menetel. Egy villanás alatt átverekszi magát a hetedik kerület szórakozó negyedén és a nyugati aluljárójában találja magát. Egy lány sétál el előtte farmerben és fehér kabátban. Lábán szegecsekkel kivert bokacsizma. Elképzeli milyen lelkesedéssel vásárolta. Azt hihette, divatosnak fog tűnni, de ez a kollekció teljesen elüt a mainstreamtől. Biztos egy buliba igyekszik...

Bérház Gang - Indul

A karmester most éppen úgy lép az udvarra, ahogy sztereotípiáinkban megjelenne egy köztiszteletben álló kicsit bogaras, de annál művészibb karmester. Fekete frakkot és elegáns fehér inget visel mandzsettagombbal. Kezében ütött-kopott, kottákkal teli fekete aktatáska. Rá tekintve csupán két dolog ronthatja el a képzeletünkben felrémlő Liszt Ferenc zsáner képét: a füléből külvilágra törő ütemes zörej és a vakítóan kopasz fej. Határozottan lépdel kemény talpú lakkcipőjével, haladtát a járókövön koppanó visszhang kíséri. Befordul a lépcsőházba. Két forduló a félhomályban kanyargó díszes csigalépcsőn és a második emeletre ér. Itt van a lakása. Egy két szobás elegánsan berendezett garzon. Lepakol, tölt magának egy pohár bort és belekortyol. Nem szereti az alkohol ízét, de tetszik neki a hangulat, amit az ital fogyasztása teremt. A szék hátára támaszkodik, meredten néz a semmibe.

Megfulladok ebben a nagy városban, gondolja. Mindenki ugyanolyan. Küzd a magány ellen, és ha végre valahára van társasága, hálátlanul elfelejti azokat, akik addig, ha nem is eleget, de foglalkoztak vele.

Lehuppan a haragoszöld ülőgarnitúrára. Kinyitja a kopott aktatáskát és elkezdi nézegetni az ódon partitúrákat. Sárga lapjukon futó szeme hamar elnehezedik. Elnyúlik a kanapén. Terráriumban érzi magát. Aligátor a levegőtlen, 42 és fél fokos infralámpával megvilágított üvegkockában. Képtelen megmozdulni. Álnok keserűség szállja meg a lelkét. Elégedetlen. De mivel? Hirtelen, mintha áramot vezetnének pikkelyes testébe felpattan és az  íróasztalhoz ül. Tollat ragad, írni kezd.