A karmester most éppen
úgy lép az udvarra, ahogy sztereotípiáinkban megjelenne egy köztiszteletben
álló kicsit bogaras, de annál művészibb karmester. Fekete frakkot és elegáns
fehér inget visel mandzsettagombbal. Kezében ütött-kopott, kottákkal teli
fekete aktatáska. Rá tekintve csupán két dolog ronthatja el a képzeletünkben felrémlő
Liszt Ferenc zsáner képét: a füléből külvilágra törő ütemes zörej és a vakítóan
kopasz fej. Határozottan lépdel kemény talpú lakkcipőjével, haladtát a
járókövön koppanó visszhang kíséri. Befordul a lépcsőházba. Két forduló a
félhomályban kanyargó díszes csigalépcsőn és a második emeletre ér. Itt van a
lakása. Egy két szobás elegánsan berendezett garzon. Lepakol, tölt magának egy
pohár bort és belekortyol. Nem szereti az alkohol ízét, de tetszik neki a
hangulat, amit az ital fogyasztása teremt. A szék hátára támaszkodik, meredten
néz a semmibe.
Megfulladok ebben a
nagy városban, gondolja. Mindenki ugyanolyan. Küzd a magány ellen, és ha végre
valahára van társasága, hálátlanul elfelejti azokat, akik addig, ha nem is
eleget, de foglalkoztak vele.
Lehuppan a haragoszöld
ülőgarnitúrára. Kinyitja a kopott aktatáskát és elkezdi nézegetni az ódon
partitúrákat. Sárga lapjukon futó szeme hamar elnehezedik. Elnyúlik a kanapén. Terráriumban
érzi magát. Aligátor a levegőtlen, 42 és fél fokos infralámpával megvilágított
üvegkockában. Képtelen megmozdulni. Álnok keserűség szállja
meg a lelkét. Elégedetlen. De mivel? Hirtelen, mintha áramot vezetnének
pikkelyes testébe felpattan és az íróasztalhoz
ül. Tollat ragad, írni kezd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése